2026. Szombathelyi Képtár
"Utazásaim" című kiállítás megnyítóján
Csapláros Andrea muzeumigazgató váratlan akadályoztatása miatt
a köszöntölyét Cebula Anna igazgató olvasta fel a vendégeknek.
A kiállítást Tóth Csaba Munkácsy-Díjas festőművész remek előadásával nyította meg.
Zongorán közremüködött Veress Flórián.
Cebula Anna köszönti a résztvevőket.
Tóth Csaba megnyító remek megnyító beszéde.
Veress Flórián a sját szerzeményét adja elő.
A fények beállítása.
Készülődés
Látogatókat várva.
https://drive.google.com/file/d/18mF93sCgmR0xBrEoPQTF3yk05isydA82/view?usp=drive_web
Csapláros Andrea muzeumigazgató köszöntője:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Művészetpártolók! Köszöntöm Önöket Tisza Kalmár György különleges világában.
Amikor belépünk ebbe a terembe, nem csupán képeket látunk a falon. Tisza Kalmár György munkái ablakok: egy olyan belső tájra nyílnak, ahol a rend és a káosz, a fény és az árnyék vívja örök párbaját. A művész vonalvezetése, az a fajta szigorú fegyelmet, ami mégis szabadságot ad a tekintetnek. Legyen szó a drámaiságáról vagy a meditatív nyugalmáról, a művész kezében az anyag engedelmes eszközzé válik a gondolat kifejezésére." Miért aktuálisak ezek a művek ma? Mert a zajos világunkban Tisza
Kalmár György a csendet festi meg. Arra kényszerít minket, hogy lassítsunk le, és vegyük észre a részletekben rejlő igazságot. Vannak pillanatok, amikor a galéria fala megszűnik határvonal lenni, és kapuvá válik. Ma egy ilyen pillanat tanúi vagyunk. Tisza-Kalmár György munkái előtt állva nem csupán esztétikai élményt kapunk, hanem egy
meghívót: lépjünk be egy olyan világba, ahol a képkeret nem bezár, hanem felszabadít. György festészete nem más, mint az élet és az egészség himnusza. Álljunk meg egy pillanatra ennél a szónál: EGÉSZSÉG. Gyönyörű anyanyelvünk bölcsessége tanítja nekünk, hogy az egészség nem csupán a betegség hiánya. Az egészség azt jelenti: EGÉSZ-nek lenni. Egységben lenni önmagunkkal, a természettel és az univerzum lüktetésével. Tisza-Kalmár György ecsetvonásai ezt az elveszettnek hitt egységet keresik és mutatják fel nekünk. Művészete mögött ott húzódik a természetgyógyász tudása és a mágusok öröksége. Ő tudja azt, amit a modern tudomány is csak most kezd újra felfedezni: hogy minden, ami létezik – a csillagoktól a sejtjeinkig – nem más, mint rezgés. Bátran ajánlom ezeket az alkotásokat mindenkinek, aki vágyik a belső békére, aki gyógyulni akar, vagy aki egyszerűen csak szeretne emlékezni arra, milyen érzés „egésznek” lenni. Kérem, ne csak nézzék, engedjék, hogy megszólítsák Önöket ezek az alkotások.
A kiállítást Tóth Csaba Munkácsy-Díjas festőművész remek előadásával nyította meg:
Tisztelt közönség,
mindannyian akik most itt vagyunk, előtte otthon a számítógépen kinyitottuk a meghívót. Azon láttunk egy festményt. Ez a festmény nagyon sok mindenről beszél számunkra, ami első látásra feltűnő vagy szembetűnő volt, hogy ellentétben a nyugati festészettel vagy a nyugati képpel, ami alapvetően egy centrális erőtér, ennek a festménynek a centrumában üresség volt. Azt is láttuk a meghívón szereplő és rögtön az első kép amivel találkozunk, hogy periférián vannak jelenségek, amik horizontális motívumként keretezik a középső ürességet, illetve valami kis horizontális halvány motívum is megjelenik középen, tehát alapvetően a gondolkodás módja a művésznek nem az általánosan elfogadott nyugati centrális erőtérben élő és mozgó gondolkodásmódról szól. Inkább az üresség, a kiüresedés, a meditáció irányába indít el minket. A nyugati festészet ez egy narratív elbeszélő festészet, barlang rajztól kezdve, a mágiában születő barlangrajztól kezdve, azt látjuk, hogy végig mitikus történeteket és nem mitikus történeti eseményeket beszélnek el a művek. Azt is látjuk, hogy az időszámítás környékén egy új elemmel gazdagodik, illetve egy más arcát, más funkcióját is felveszi a nyugati festészet, mégpedig azt, hogy onnantól kezdve a mű leválik a felületről, a kép leválik a falról vagy barlang a faláról vagy a kazamaták faláról. Tehát elindul a táblakép története, aminek most egy állomását látjuk itt. Ez egy hosszú immár több mint 2ooo éves történet amelyiknek több nagyon kritikus időszaka volt, amiket képrombolásnak hívunk. Az első kora középkori képrombolás az igazából ezt a fajta ami az ikonnal, a múmia portrékkal születik, az időszámítás környékén, tehát amikor a mű helyettesít valamit, ami már nincs itt, mert a múmia portréknak az volt a funkciója, hogy a végleg visszatérő lélek felismerje a bebalzsamozott testben a régit, önmagát. Tehát az első képrombolás ezt a helyettesítő szerepét támadta meg a táblaképnek. A második képrombolás az új kor végén az egész narratív történeti elbeszélő oldalát, amit ikonográfiának hívunk, ami tulajdonképpen egy olyan eszköz volt, amitől mindenki számára érthető volt a kép. Olvasható volt a kép képi elemekkel elbeszélve. Illetve ezt a helyettesítő funkcióját is már-már nyilvánosan is helyettesítették második képrombolás idején a képet. A XX.-században belépünk egy újabb időszakba, amit pont a Vas-megyei Végh Gyula nevez elsőként képrombolásnak, tulajdonképpen az avantgárd korszaka amelyik az összes korábbi képfunkciót megszünteti a kép esetében. Elfelejtettem mondani, hogy a reformáció után új narratívák születnek. Tehát a kép továbbra is elbeszélő, de elbeszéli a tájat, leírja a tájat, elbeszéli az enteriőrt a környezetünket, elbeszéli a csendéletet, leírja a csendéletet a maga eszközeivel, a személyiséget a portré eszközeivel. Na most ezek a műfajok is a történelem múltjába kerülnek. És itt a mostani ezredfordulón, a XX.sz. végén egy óriási képválságban élünk. Egy kép bábelben élünk, ahol Masszi Ferenc kiállítás címe is utal rá. Tehát minden művésznek saját képi nyelve van. Nincs egyetemes, ahogy Ady Endre mondja: „minden rész eltörött.” Ezért nehéz a mai képzőművészeti alkotásokat olvasni, megérteni, megközelíteni. Mindezeket azért kellett elmondanom, mert ezzel, hogy betölti funkcióit, elveszítette azt, a Heidelbergi alaptételt is múlttá tette, hogy a képen az igazság működésbe lép. Feltárul az igazság Heidelberg szerint minden képen, feltárul az igazság.
Most egy olyan művész esetében aki eleve nem ezt a narratív utat választja, illetve vannak azért olyan képek is, hogy a látott világ elemeiből van amit elmond. Ugye alapvetően ez a festészet egy éterikus festészet. Egy felemelkedett, földi valóság fölé emelkedett festészet. Fölfele kell néznünk és ebben az esetben látunk valami kis előzményeket, hogy-hogy közelíthetjük meg, hova köthetjük ezeket a műveket. Ha magunk elé idézzük Csontváry Magányos cédrusát vagy a Nagy Taorminának a hátterét, a felhőket, a cédrus mögötti felhőket, akkor látunk valami hasonló, éterikus, oszló, gomolygó dolgokat, mint amiket Tisza-Kalmar képein. És amit az elején mondtam, nem centrális erőtér és abból is nagyon jól látszik, hogy egy négyzetes kép formáját, amelyik a legegzaktabb mértani forma, még ott sem a kép centrumába teszi a képi elemet, tehát mindig arra készteti a nézőt, hogy szemlélődjön, hogy eltávolodjon ettől a megfogható világtól. Arra készteti, hogy belépjünk egy másik szférába. Csontváry úgy hívja egyébként, hogy túlvilág.
Itt mögöttem van egy kép, itt van. Pontosabban Hieronymus Boschnak az egyik triptichonján, a Mennyországán látunk egy ilyen fény alagutat, pont az ellenkező irányban mint Boschnál, ahol a földi testet elhagyó lélek az őrangyalával együtt elindul a fényalagútba és ott találkozik egy alakkal, teljes fényességben, ami egy körforma. Na most ezeket a körformákat látjuk Tisza-Kalmár festményein is. Ezeket a furcsa fény alagutakat látjuk, amikor ezt a földi szférát elhagyjuk és egy másik számunkra ismeretlen világba lépünk át. Az Ő festészetének ez a meditációs tartalma, ez a gondolatkör, amivel a művészt alkotásra készteti. Ilyen szempontból tehát sokkal több rokonsága van ennek a festészetnek a keleti gondolkodás móddal. Mi magyarok a gyökérzetünkben keletről eredünk, tehát nekünk is van affinításunk ehhez a fajta képi meditációs gondolkodás módhoz, de alapvetően, mi ebben a narratív erőtér centrikus képi gondolkodás módban gondolkodunk és élünk.
És akkor még egy dolgot a színekről. Azt láttuk, hogy a szín nem mindig volt egyenrangú a festészet történetében. A színeknek az összes archaikus kultúrában óriási szimbólum tartalma volt. Minden kultúrában hasonló, de más-más. És elérkeztünk a XX.sz.-hoz amikor Csontváry azt mondja, hogy napút színeket festek, ami alatt azt értette, hogy ahogy a nap jár az égen, mindig más színben látjuk a világot. Most ezekkel a napút színekkel találkozunk itt. Az impresszionistáknál volt először az, ami a korábbi festészeti korszakot jelentette, ugye geocentrikus festészet volt, földcentrikus. Az impresszionisták fénycentrikussá változtatták a festészetet, a nap színe lett számukra fontos és nem véletlenül megszületik az impresszionizmus. Ekkor jött létre az első mechanikus képalkotás, amit a fény ír le. Fényíróknak hívják az első fotográfusokat.
Igen, tehát arról van szó jelen esetben is, hogy a fénynek és színeknek ilyen áttetsző, átvilágító szerepük van ebben a festészetben.
Az, hogy Utazás lett a kiállítás címe, ez egy rejtjeles cím. Részben igazából arra utal, hogy sok utat tett meg a művész míg ideért a Szombathelyi Képtárba. Ez az út nagyon sokfelé elágazott. Nagyon sok szemlélet, nagyon sok iskola érintette ezt az utat. Mögöttem lévő kép Bécsben készült, ez a kiállítás legerőteljesebb műve. És ha a szín használatot nézzük, a bécsi szecesszió szín használatát látjuk benne. De volt egy londoni korszaka, müncheni korszaka a művésznek. Jelen esetben vas-megyei korszaka zajlik éppen immár 10 éve. Úgyhogy ennek a tanújele, ennek a bizonyítása ezek a képek, amihez ha kevesen is vagyunk, de a vas-megyeiek nevében gratulálok a művésznek. Köszönöm a figyelmüket.
Veress Flórián erre a kiállításra irt saját szerzeményét adta elő: